Dánia diákszemmel: A végéhez értünk...

Sziasztok!

Ezt a bejegyzést már itthon írom. Olyan fura..
Ma reggel felkeltem, és hiányt éreztem. Kell egy kis idő, amíg hozzászokom, hogy nincs már kártya a szobához, hogy Bob Marley hasonmásával nem futok össze a konyhában, vagy hogy a portás lány és a férje nem mosolyognak rám, akárhányszor lemegyek az étkezőbe. Hiányozni fog az emberek közvetlensége, hogy vadidegenek mosolyognak rám az utcán sétálva. De a legjobban az fog hiányozni, hogy szabadnak éreztem magam. Ez az ország lesz mindig is a hazám, de Dániában otthon éreztem magam. Furcsa ezt így kijelenteni, de így van. Az a baj (igen, baj az országra nézve..), hogy el tudom képzelni az életem kint. Már az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek egy intenzív dán nyelvtanfolyamra, és suli után visszamegyek. Anyáék persze nem repesnének az örömtől, de tudom, hogy támogatnának, ugyanúgy, mint ahogyan a tanulmányi út alatt tették.

2017.12.02.

Enyhén érződött a levegőben, hogy lassan itt a búcsú ideje.. Egész délelőtt agyaltam, pakolásztam, agyaltam és így tovább. Mindannyian ezerszer ki-bepakolásztunk, mert sehogy nem akart jó lenni.
Egyébként, még utoljára le szerettem volna menni a tengerhez, így délután elindultam. Nóri is jött velem. Domi még a pakolással próbálkozott, így nem tartott velünk.
Bementünk a Nettoba is útközben,majd épp időben érkezve, felszálltunk a pályaudvaron a 19-es buszra.
Nem volt még nagyon késő, de tél lévén hamarabb sötétedik, így már kezdett lemenni a Nap. De legalább kifogtuk a 'golden hour-t'- naplemente előtt és napkelte után egy órával van-. Csináltunk még utoljára képeket, magunkba szívtuk a tenger illatát és a tiszta levegőt, beszélgettünk és volt, amikor csak csendben sétáltunk. útba ejtettük az őzikés parkot is, ahová vettünk répát is, hogy ne üres kézzel állítsunk oda. Egy jó tanács! Ti nem őrült dánok vagytok! Nektek nem kell bemenni párzási időszakban! Ezt mi is megtanultuk, amikor újra hallottuk a hímeket bőgni. Néhány példánynak én is megtetszettem (vagy csak megérezték a répát a táskámban), ugyanis céltudatosan indultak felém, gondolom ismerkedés céljával. Ezt egy darabig a combomon fogom viselni, mivel közelebbről is megtudtam milyen, amikor egy bambi meg akar ölelni. Egy hatalmas lila folt virít rajtam, az agancsa jóvoltából. Ouch. Gyorsan a parkon kívülre kerültünk, és azon keresztül etettük ezeket a kedves jószágokat.
A park mellett volt egy kis bódé, ahol kávét, kakaót, teát árultak. Utolsó ittlétünk alkalmából vettünk egy-egy kakaót, mályvacukorral. Olyan isteni kakaót életemben nem ittam.
Végezetül, elmentünk még a molószerűséghez is. És igen, megint találkoztunk pár fürdőzővel. Szerencsére volt rajtuk fürdőnadrág...bár, egy férfi megkérdezte tőlünk, hogy mi is úszni megyünk-e. Ki kellett ábrándítanunk, hogy nincs az az isten, hogy mi 1 fokban ruha nélkül pancsoljunk..még ruhában se. Azért az eszünk nem ment el..bár, gondolkoztunk rajta, hogy ki kellene próbálni. De egyikőnk sem szeret orvoshoz járni, így csak bámultunk a távolba a mólóról.

Korcsolyázni szerettünk volna még elmenni, de 5-kor már zárva volt a pálya a múzeumnál. Helyette vacsihoz vásároltunk, meg nasit vettünk az úthoz. Vacsi után elmentünk tusolni, és folytattuk a csomagolást. Hiányoltuk Édesanyáinkat, mert sehogy se boldogultunk. Végül hajnal 2 körül sikerült mindent a helyére pakolni, majd megpróbáltunk aludni.

A vasútállomásra érve ez a látvány fogadott. !5! karácsonyfa..ÖT

Az állomáson egy pláza is van. Jobb, mint az Árkád

egy kis photoshoot

2017.12.03.

Az utazás napja. Én már 8 óra óta ébren voltam. Max 5 órát, ha tudtam aludni, de az izgalomtól többet úgysem tudtam volna.
Amikor a többiek is felébredtek, gyorsan megreggeliztünk, utána kiélveztük az utolsó pár órát a szobánkban. Amikor eljött az idő, kijelentkeztünk, de nem hagytuk el az épületet, ugyanis volt 5 óránk a vonatig. Lecuccoltunk az étkező egyik sarkába, majd próbáltuk elfoglalni magunkat. Dél körül megebédeltünk, ezután Bob Marley hasonmása meglátott minket. Odajött hozzánk elbúcsúzni, szerencsére eltelt a maradék egy óra is, és el tudtunk indulni az állomásra. Nem nagy táv a szállástól, de sok cuccunk volt. Elég volt a Busgadenig elsétálni. Volt még fél óránk a vonat indulásáig. Addig az otthoniakkal beszéltünk, és számoltuk vissza az órákat.

Négy óra vonatút után megérkeztünk a repülőtérre Koppenhágába. Nyolctól lehetett volna elkezdeni feladni a csomagokat, de szerencsénkre hamarabb elkezdték. Mindannyian azon izgultunk, hogy a 20 kilóba beleférjünk. 16-18kg között mozogtunk mindannyian. Gyors örömtánc és ujjongás után megkerestük a 2-es terminált. Annyi volt a bökkenő, hogy konkrétan a Security check nem volt kiírva merre van, de egy nagyon jóképű (komolyan, szőkés barna haj, kék szem, kellemes hangszín) reptéri valaki - szerintem valami utaskísérő lehetett, kerekesszéket tologatva mászkált- segített eligazodni.
Miután megtaláltuk, és átestünk az ellenőrzésen (mindhárman becsipogtunk..hülye bakancs, amit csak utólag vetettek le velünk) fellélegezve vártuk, hogy kiírják melyik kaputól indul a gépünk. Itt még semmit nem sejtettünk, úgyhogy beültünk az egyik kávézóba és vártunk. Papíron 21.20-tól nyitották a kapukat, de ekkor még semmi nem volt kiírva. Minden mindegy alapon elindultunk az F kapuk felé, ezt az egy információt tudtuk csak, majd az 5 és fél perc séta után a kapukig, megtudtuk végre, hogy hanyashoz kell beállnunk. Volt még 5 percünk (mi kis naivak elhittük..) Elég sokat vártunk, majd végül az utolsó ellenőrzési ponton is átjutottunk. 45 perc késéssel végre a gépünk is felszállt.
A tervezett még vasárnapi landolás helyett, hétfőn éjszaka landoltunk.

2017.12.04.

Hajnali fél1-kor végre landoltunk. Második repülésnek is hatalmas élmény volt. A legjobb az volt, amikor bemondták, hogy végre landolunk. Az ablakból kinézve már látszódott a város fénye, és a havazás eredménye is. Gyönyörű látvány volt.

A transzferünk is hamarabb érkezett, a csomagok sehol. A tervezett indulástól számítva 10 perccel később indultunk el Pestről. Másfél óra utazás után, kiraktak a célállomásomnál, ahol Anyáék vártak. Olyan jó volt végre látni őket. El is sírtam magam.. (olyan kis érzékeny tudok lenni néha). Kiölelgettük magunkat, majd mielőtt én is beszálltam volna az autóba, találtam egy kis hó foltot, én pedig azzal a lendülettel elindultam a cél felé. körbetrappoltam benne, a szüleim pedig kinevettek. Így jár az, aki lemarad az idei első hóról, és csak a maradványa jut neki..
Az egész utat végigbeszéltem, itthon pedig nem bírtam ébredésig várni. Mindenki megkapta a dániumját -nekünk hungarikumunk van, nekik dánium. köszi az új szavakat Anikó ;)- Ezután ettem, mert már nagyon éhes voltam. Anya csinált a kedvemért töltött kápit, ami a hajnali vacsorám volt, vagy korai reggelim. Gyors tusolás után pedig végre a saját ágyamban alhattam.
Ébredés után pedig átmentem Tatához, és Őt is megölelgettem végre.
Délután meg nekem is volt szerencsém egy kis havazáshoz. Mint egy kislány, úgy örültem neki. Vigyorogva sétálgattam, míg mások bosszankodtak, hogy már megint esik..

Egy kis összefoglaló a négy hétről:

Életem legcsodálatosabb egy hónapja volt, amit kint töltöttem. Nem tudom elégszer megköszönni a szüleimnek a támogatást, amit az utazás előtt és közben is kaptam. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és sokat fejlődtem. Bátrabb lettem, önállóbb, szabadabb voltam, mint eddig bárhol.
Köszönöm a lehetőséget az iskolának, és örülök, hogy végül megpályáztam ezt a programot.
Mindenkinek merem ajánlani, hogy ne szalasszanak el ilyen lehetőségeket. Hatalmas segítség lehet a jővőre tekintve. Nem csak emberileg fejlődik az ember, hanem szakmailag is. Ha tehetném, jövőre is pályáznék, de mivel nem tehetem, látogatóba megyek majd vissza, amilyen hamar csak lehet.

Tényleg hiányozni fog az egész. Az ország, az emberek, minden. Szerintem kijelenthetem, hogy megtaláltam a másik otthonom. Az az érzés, amit kint éreztem, leírhatatlan. Igazuk volt az ismerőseimnek abban, hogy ha kimegyek, bele fogok szeretni. Így történt. Már tervezgetem a következő utam vissza. Sok barátra tettem szert, akikkel remélem sokáig fogom tartani a kapcsolatot.
Egy élmény volt Dánia. Annyi mindent tudnék még írni, de ennyi elég lesz. :D

Ennyi lett volna a beszámoló, ezzel le is zárult ez a fejezet. Imádtam írni a blogot, és imádtam élményeket gyűjteni.

Végezetül, néhány kimaradt kép: